Kelemes húsvéti

ünnepet!

 

Hirweb.hu-Magyar Honlapok

        BANNEREM

ildiko bloglap

 

 

 

Ha tetszik amit itt
látsz, akkor kérlek
Írj pár sort!

Vendégkönyv.

 

 

 

Szép Tündérország
támad föl szívemben
Ilyenkor decemberben.
A szeretetnek csillagára nézek,
Megszáll egy titkos,
gyönyörű igézet,
Ilyenkor decemberben.
Juhász Gyula

****************************

 

December az úton,
szánkóval szalad,
karácsonyi kedvvel
kincset osztogat.
Piros ünnepet hoz,
fenyők illatát,
hóember a kertben
kicsípi magát!

 

Látogató olvassa a lapot.

 

 

***************************

IP

 

 

 Online rádióadás
 

       & amp;nbsp;    

 

 Budapest

 

 


 

 


 

 

Csanádi Imre

Ébredj, új tavasz,
jégtörő, sugaras,
gallyat gombosító,
rügyet rojtosító,
mindenféle madarakat
víg versre tanító.

 

Egyetlen dolognak
kell feltétlenül
sugároznia belőled,
bárhová is mész,
ez pedig a magabiztosság.

 

 

Boldog névnapot!

 

 

 

 

Nem kell tudni,
meddig tart...
A boldogság minden
pillanatát úgy kell élni,
mintha az utolsó lenne.

Addig
nem lehetsz elveszve,
míg oltalmat találsz
a kezekbe,
míg utánad futnak,
míg ölelnek téged,
míg bizonyságát adják,
hogy párban szép
az élet

*******************


 *******************

"Nem az van hatással a jelenre,
amit a múltban tettél,
hanem amit a jelenben teszel,
az teszi jóvá a múltat
és változtatja meg a jövőt."

- Paulo Coelho -

Ha anya vagy,
 sohasem maradsz
igazán egyedül a
 gondolataidban.
Egy anya mindig kétszer
 gondolkodik: egyszer
önmagáért, másodszor
 a gyermekéért.

 

 

 


 

 

 

 

Ady Endre:
Kis,karácsonyi
ének Tegnap
harangoztak,
Holnap harangoznak,
Holnapután az angyalok
Gyémánt-havat hoznak.

 

 

Lendvay Hedvig:
Karácsonyi utazás
Gyertya lángja libben-lobban,
Száz gyerekláb táncra dobban,
Jézus küldte, angyal hozta,
Jaj de szép a karácsonyfa.

 

 

 

 

 


 

 

 

 

 


 


GYÁSZVERSEK!

 Emlékezzünk...

Fáradt szívem hangosan dobog,
Emléked árnya, még mindig itt lobog.
Szél hozta húrokon, felsír egy dal,
Minden ritmusa szívembe mar.
Megfáradt szívem hangosan dobog
Te érted... ki hiányzik nagyon
Kit az idő múlásával sem feledek
S, arra hogy mennyire szerettelek.
Bennem most a magány dalol...
Mert te már messze vagy...távol valahol...

 


A hit, a remény, a bizakvó tudat cserben hagy,
s csak egy kép marad,
Melyet örökre megőrzünk a szívünkben,
mert az emlékek azok,
amit még az idő sem vehet el!

 


Lám ennyi az élet, gondoltad-e?
Egy pillanat és mindennek vége.
Szólni sem tudtál, hogy indulsz a messzeségbe.
Maradt a nagy bánat, egy csendes sírhalom.
Szerető szívekben örök gyász és fájdalom.


Örökre elhagyva
Egyik percben még itt voltál,
S most csak az üres szobát találom.
Akkor még vidáman szóltál..
Remélem mindez csak álom...
De sajnos nem úgy látom!
Egy váratlan pillanat és nem vagy,
Soha többet nem láthatlak Téged,
S hiába tudom, hogy szíved el nem hagy
Akkor is sóvárgok érted!
Szeretlek örökké, értsd meg!
Miért kellett a csillagokhoz szállnod?!
Miért nem maradtál tovább velem?!
Miért kellett porrá válnod?!
Miért engedted el a kezem?!
Állandóan érted könnyezem!
Kisírt szemmel ülök pihenődnél,
Még most sem hiszem el, hogy vége,
Hogy megjelensz a Teremtőnél,
Hogy nem lehetsz többé életem része!

 


"Az van a szívben amit szem nem láthat,
szó ki nem mondhat..
szomorú szemek tükre azonban mindent elárulhat..
ó vajon a boldogság hol vagyon?
érzem hogy kíváncsi könnycseppek gurulnak ajkamon
fénylő, sós nyomuk csillog szomorú arcomon..
Elmossák a könnyek a bánatot,
de ahogy a cseppek nyoma arcomon..
úgy a bánaté is szememben még ott ragyog.."

 


Mily csendes, s nyugodt egy hely,
Végtelen béke, s egyben, siralomhely...
Mennyi s megannyi sírhalom,
Ahol béke, s nyugalom...

Gyönyörű-szép síron nőtt, virágok,
Jelzik egy békésebb, ismeretlen világot...
Nincs gyűlölködés, nincs harag!
Béke van, csend... a gyász, marad...

 


Fáradt szívem hangosan dobog,
Emléked árnya, még mindig itt lobog.
Szél hozta húrokon, felsír egy dal,
Minden ritmusa szívembe mar.
Megfáradt szívem hangosan dobog
Te érted... ki hiányzik nagyon
Kit az idő múlásával sem feledek
S, arra hogy mennyire szerettelek.
Bennem most a magány dalol...
Mert te már messze vagy...távol valahol...

 


Esik az eső, az ég is velem érez.
Folyik a könnyem, mert Ő
többé már nem lesz.
Sóhajom elszáll, sötét a felhő
szívemben a bánat egyre csak nő.
Fogtam a kezét, adtam az erőt
némán biztattam hogy legyen erős.
Amikor a szemét végleg lezárta
éreztem, hogy megszűnt szíve dobogása.
Amikor itt hagyott, utolsót sóhajtott,
a világ köröttem végleg összeomlott.
Elhagyott az erőm, nincs vágyam...
szomorú magány lett íme a társam.
Hogyan éljem így tovább az életem!?
Most hogy Ő itt hagyott... elment... nélkülem!

 


Örökké félni és remélni,
Fájó szívvel a csillagokra nézni.
Tágra nyílt szemekkel hinni,
Hogy újra itt lesz,fogom érezni,
De remény és igazság messze áll egymástól,
Aki nincs többé nem jön,hiába várom...
Bármennyire bízok,hogy itt lesz újra velem,
De már soha többet nem fogja meg a kezem.
Búcsúzni kell hát tiszta érző szívvel,
S elhinni, hogy van élet, ha nincs a földön itt lenn.
Valahol a felhők fölött van egy másik világ,
Ahol minden szép és nem szenved senki már!

Gyertya gyullad meg minden nap,
Nélküled hideg és nyugtalan.
Önmagam soha nem leszek,
Semmiben immár nem hiszek.
Elfelejtettem élni már,
Szívemben nem lesz többé nyár.

Éjjel felriadtam egy érzésre,
Hiányod álmomban is utolért,
Monstrumként állt a holdfényben,
Láncot dobott lelkem köré.

A vágy lassan kúszott felém,
Mindent felborított bennem,
Bemászott gondolataim közé,
Elbújt egy titkos ajtó mögé.

A nyugtalanság átjárta szobám,
A sötét kacagva suttogta neved,
Levegő nélkül az ágy szélén ülve,
Futottam újra feléd, de el nem értelek.

Elmegyek, mert el kell mennem...
Az elválás nagyon nehéz... belátom!
Szólítottak, nincs mit tennem...
Isten veled földi élet... s családom!

Elmegyek, mert el kell mennem...
Hogy elköszönni sem tudtam... sajnálom,
Tudjátok, kiket szerettem
A síron túl is örökké...imádom!

Elmegyek, mert el kell mennem...
Vár rám az ismeretlen... hosszú álom?
Míg éltem szívem és lelkem
Néktek adtam... hát ne fájjon halálom!
Örökké veletek maradok és ez nem álom!

Sírnak az Angyalok, én is sírok velük,
Tudom, hogy menned kell, lelked már velük.
Megjelent az égen egy láthatatlan sugár,
Érzem, hogy nem félsz, mosolyogsz már.

Egy napon várni fogsz, s újra velem leszel,
Te leszel majd az, ki engem felemel.
Már nem sírok, látod? Elengedlek hát,
Mert tudom, hogy ott fent egy szebb világ vár!

Lám ennyi az élet, gondoltad-e?
Egy pillanat és mindenek vége.
Szólni sem tudtál, hogy indulsz a messzeségbe.
Maradt a nagy bánat, egy csendes sírhalom.
Szerető szívekben örök gyász és fájdalom!

Tudja jól az elme,
hogy a sorsot megváltoztatni nem lehet.
Mégis, mégis a szív tovább szeret,
mert van valaki,
kit a szív egy életen át sem felejt.

Mennyi szép csillag tündököl
az éji csendben odafenn!...
S megannyi puszta sír hallgat
a temetőben idelenn.

Komor kőtömbök és fejfák -
némelyik szép, drága márvány:
Mind csupa megkövült könnycsepp
gyászosan, mereven állván.

Akik egykor köztünk éltek,
most vésett nevek és számok:
Elporladt emlékek, testek;
kialudt szívek és lángok.

Isten keze által ők is
e földi porból születtek,
S mi magunk is azzá leszünk,
ha majd egyszer eltemetnek...

Sokan csak most eszmélnek rá:
tisztelni kellett volna Őt!
S csak most érzik elveszettnek
a nem Vele töltött időt!

"Istenem! Mit nem adnék, ha
most ideülhetne mellém!
Ha újra csak vele lennék,
s gyöngéden átölelhetném..."

Mereven és szavak nélkül
Szólunk néma emlékéhez;
Ezüst könny gyűlik szemünkben,
S mind lehull majd sírkövéhez...

Verőfényes már az égbolt:
fentről néznek a csillagok,
De az Értük felgyúlt lángok
fénye mégis szebben ragyog!

A rideg sírok kövein
áthat a gyertyák melege,
S feléleszti hamvaikat
a családok szeretete!...

Ki fontos neked, öleld át -
hadd érezze szereteted!
S ha már nem lesz rá alkalmad,
bánhatod, hogy nem tetted meg!

Most tegyél jót másokkal, hogy
mindig szeretetben élhess:
S egyszer Érted is lobogjon
tengernyi gyertya és mécses!

Vannak, akik hazatértek, már nyugodtan pihennek,
Mások, őket siratják éppen kint a temetőben.
Kint járva a sírhalmok közt, most lehajtott fejjel,
Mindazokra gondolok én, kiket elvesztettem.

Mécseseknek forró lángja, lobog tán örökké,
Ez jelzi, hogy nem feledünk sohasem el többé.
Mindig velünk voltatok, vagytok és lesztek,
Hiszen a mi emlékünkben Ti mindig is éltek.

Lehettetek: papák, mamák, gyermekek vagy hősök,
Ki már szülőföldben nyugszik, létetek már örök.
Most is rátok gondolunk, mécsesünk meggyújtva,
Szívünk tiszta melegével, felétek fordulva.

"..Keress egy csillagot az égnek tengerén.
Mily fénylő drágakő, e csillag az enyém.
Magasan fenn ragyog, hirdetvén; itt vagyok!
Választott csillagom, őriz, míg álmodom...
Bárhol jársz, rád tekint, üdvözöl téged itt.
Elválaszt óceán? nézz fel és gondolj rám!
Ő nekem hírt jelez, nem feledsz engemet!
Amikor meglesed, százszorta fényesebb..!
Ha rólad álmodom, fénye hozzád oson.
Sugara szeretget, cirógat, melenget.
Nem maradsz egyedül, amíg távol vagyok!
Sötétben vigyáz rád, angyali csillagod..."

Mennyi szép csillag tündököl
az éji csendben odafenn!...
S megannyi puszta sír hallgat
a temetőben idelenn.

Komor kőtömbök és fejfák -
némelyik szép, drága márvány:
Mind csupa megkövült könnycsepp
gyászosan, mereven állván.

Akik egykor köztünk éltek,
most vésett nevek és számok:
Elporladt emlékek, testek;
kialudt szívek és lángok.

Isten keze által ők is
e földi porból születtek,
S mi magunk is azzá leszünk,
ha majd egyszer eltemetnek...

Sokan csak most eszmélnek rá:
tisztelni kellett volna Őt!
S csak most érzik elveszettnek
a nem Vele töltött időt!

"Istenem! Mit nem adnék, ha
most ideülhetne mellém!
Ha újra csak vele lennék,
s gyöngéden átölelhetném..."

Mereven és szavak nélkül
Szólunk néma emlékéhez;
Ezüst könny gyűlik szemünkben,
S mind lehull majd sírkövéhez...

Verőfényes már az égbolt:
fentről néznek a csillagok,
De az Értük felgyúlt lángok
fénye mégis szebben ragyog!

A rideg sírok kövein
áthat a gyertyák melege,
S feléleszti hamvaikat
a családok szeretete!...

Ki fontos neked, öleld át -
hadd érezze szereteted!
S ha már nem lesz rá alkalmad,
bánhatod, hogy nem tetted meg!

Most tegyél jót másokkal, hogy
mindig szeretetben élhess:
S egyszer Érted is lobogjon
tengernyi gyertya és mécses!

Magához szorít, majd ridegen átkarol,
A hideg szél mélyen a csontomig hatol.
Kísérőm lett ő, az utamra nem ereszt,
Köröttem magányos korhadó fakereszt.

Nehézkes léptekkel ballagó emlékek,
Mécsesek és gyertyák- tucatnyi kellékek.
Jajduló vaskapu - elfásult mozdulat,
Sercegő gyufa szál - távoli gondolat.

Apró gyertyalángok emlékek foszlánya,
Temetőkerteknek jéghideg márványa.
Lassacskán halkuló, elmélyült sóhajok,
Végtelen mennyekbe suhanó angyalok.

Csendes kert: a remény kertje,
Nyugalom és béke benne.
Földszagú szél fújdogál,
Nagy kőtáblák közt cikáz`.

Csend van itt: a lélek csendje.
Hiszen ez az élet rendje:
A test végül itt pihen meg
S a lélek fut a végtelenbe.

Sírhantok közt meg-meg állunk,
Nevekben emléket látunk,
Kedves arcot, mogorva urat,
Gyermeket, ki gyermek maradt.

Életek, mik tanítanak:
Nevetni kell - sírni is szabad!
De élni és szeretni kell,
Mert az emlékünk megmarad!

Sajnos nem jössz már, s nem hallom hangodat,
Még a gyertya lángja sem enyhíti hiányodat.
Egyre csak múlnak a napok , a hetek,
De hangod csak azt súgja: "Sajnos nem jöhetek!"

Mikor nincs melletted senki, s úgy érzed hogy vége,
Kulcsold össze két kezed,nézz fel az égre.
Ott van Ő, ki meghallgatja szíved minden bánatát,
Ott van Ő, ki megérti, hogy neked mennyire fáj.
Ő vigasztal, ha sírni lát, mert Ő vigyáz Rád.

Nézd az esőcseppet, ahogy végiggördül az ablakon!
Nézd a könnycseppet, ahogy lecsordul az arcomon!
Kint esik az eső, kopognak a cseppek a sírodon.
El sem búcsúzhattam! Elrohant az alkalom.
Fájó szívvel gondolok reád minden keserves nap,
Minden pillanat ajándék , amit az emléked ad.

Hirtelen, de elmentél egy perc alatt,
Számunkra csak a fájdalom és a gyász maradt.
Kicsordul a könnyünk a sírodnál,
Mélységes a fájdalom, hogy távoztál.
A búcsúszó, mit nem mondtál el, elmaradt,
De szívünkben örökké velünk maradsz.

Mikor még itt voltál,
Mikor mindennap láthattál,
És én is láthattalak,
Akkor még nem éreztem mai fájdalmamat.

Sajnos nincs visszaút,
De annyi minden visszahúz.
A léted és szereteted,
Ami nincs már, eltűnt végleg.

Te voltál bennem az akarat,
Te voltál, de helyette fájdalom maradt.
A boldogság szívemben örökre elbújt,
Mert kit nagyon szerettem, elhunyt.

Az a sír a temetőben egy szomorú emlék,
Ha tehetném, drága lélek, minden nap mennék.
Mit adhatok neked, gyertyát és virágot,
Te már fentről nézed az egész világot!

A temető kapuja szélesre van tárva,
Útjait naponta sok-sok ember járja.
Van, aki virágot, mécsest visz kezében,
Olyan is, ki bánatot visz szomorú szívében.
Sok éve már, hogy ezt az utat járjuk,
Megnyugvást lelkünkben még most sem találtunk.
Sírod előtt állunk, talán Te is látod,
Körülötted van ma is szerető családod.
Eljöttünk újra tisztelni Téged,
Szívünkben hordjuk örök emléked.
Te voltál nekünk a biztató remény,
Nehéz napjainkba is az utat mutató fény.
Múlik az idő, de a fájdalom nem csitul,
Szemünkből a könny naponta kicsordul.
Tudjuk, hogy csodára hiába várunk,
Nyugodjál békében, szívünkből kívánjuk.

Mindenhol csend van, béke és nyugalom,
Csak a szívünkben van igazi fájdalom.
Csak állunk némán a sírnál, s arra gondolunk,
Hogy valamikor egyszer ismét találkozunk.

A tündöklő gyertyalángok a szívünket éltetik,
s míg bennünk zengeti a szólam a régi zongorát,
Ők békésen keringőznek az égi holdszínű gondolán,
mert egy könnycsepp mindazokért új csillagot festett,
kik értünk éltek, nekünk voltak,
s velünk egykor egyek lesznek.

Sok virág virít, csend üli a szíveket,
emlék hozzájuk repít, felidézi éltüket.
Néma sóhajainktól meglibben a mécsesláng,
a fájó elmúlástól üresebb most a világ.

Beborulni látszik az ég,
Szememből a könny csorog rég.
Belülről a fájdalom tép,
Ma semmi sem oly szép.

Ajkamon nehéz bánat ül,
Szívemre bús fájdalom dűl.
Lelkemben szomorúság ég,
Emléked szívemben örökké él!

Eljöttem hozzád, itt vagyok újra Veled,
nem kulcsolhatom többé kezembe kezed.
Az utad tovább csillagösvényen járod,
fényévnyi távolodik már a Te világod.

Mécseseknek lángja táncot jár a szélben,
sárgult avar zizzenve kíséri léptem,
virágok kavargó, fanyar illata száll,
eltűnt álmaink sírkő vigyázza már.

,Váratlanul ért halálod, búcsú nélkül mentél el,

aludd szépen örök álmod, soha nem felejtünk el."


,,Itt hagytál bennünket, mint a lenyugvó nap,

emléked szívünkben örökké megmarad."

,,Búcsúztam volna tőletek, de erőm nem engedett.

Így búcsú nélkül szívetekben tovább élhetek."


,,Elcsitult a szív, mely értünk dobogott, pihen a kéz, mely értünk dolgozott.

Számunkra te sosem leszel halott, örökké élni fogsz, mint a csillagok."


Szerető szíveddel oly sok jót adtál Isten kegyelméből most megváltást kaptál

Tested pihen csak az anyaföld mélyében Emléked tovább él szeretteid szívében."



,Én nem haltam meg, az, ami nektek voltam, még mindig vagyok. Nevezzetek a nevemen,

beszéljetek hozzám olyan könnyen és egyszerűen, ahogy mindig.

Nevessetek és gondoljatok rám, hiszen én itt vagyok veletek,

csak én az út másik oldalán megyek."


,Nem dobog már a szív, mely a jóság tükre volt, megpihent a kéz,

mely mindig csak adott, soha semmit nem kért és el nem fogadott."


"Megyek az úton, de ne sirassatok. Földi életemből csak ennyi jutott.

Isten, minden embernek kimérte, Kinek hol a kezdete, és hol a vége.

Elmegyek, mert el kell mennem... Vár rám az ismeretlen...hosszú álom?

Míg éltem szívem és lelkem Néktek adtam... hát ne fájjon halálom!"

 

Az Ő szíve megpihent a miénk vérzik,
a halál fájdalmát csak az élők érzik”

Elfáradtál az élet tengerén
Pihenj csendben a föld lágy ölén.

“Ha ránézünk sírodnak kövére
Szorgalmas munkádnak e sir lett a bére

Istenünk kérünk vedd helyettünk oltalmadba őt
Tárd ki kapudat, nyugodni vágyó lelke előtt

Küzdelem és szenvedés volt az életünk
Legyen nyugodt csendes pihenésünk

Emléked szívünkben örökké élni fog

“Elmentél életed legszebb korában
Itt hagytál bennünket bús árvaságban”
 
Küzdelem volt életünk
Fogadd be lelkünk
Ó mennyben Istenünk.

“Még most is hallom a hangodat
érzem kezed, hogy most is simogat”

Az Úr énnekem őriző pásztorom
 

A jó szülőket feledni nem lehet
Míg élünk ide hív a szeretet.

Egy tragikus pillanat ölte meg szívedet
Amely nem ismert mást csak a szeretetet

Tetted – rendkívüli – mert a hivatás felelőssége
az életösztönt is legyőzte!”

Amíg éltek értünk küzdöttek
Amíg élünk nem felejtjük tettüket
 

Megpihenni tértem, éltem alkonyán
Örök nyugalmat adj nekem jó atyám.

Az nem hal meg kit eltemetnek
Csak az hal meg kit elfelednek
 
“Boldogok, akiknek szívük tiszta:
mert ők az Istent meglátják…”
                              – Máté 5:6. -

“Fehér galamb szállj a fiunk fejfájára
A fájó szívű szülők helyett
Te vigyázz az ő álmára”

“Kis szívednek gyors lüktetése
Rövid kis életednek lett befejezése”
 
“Olyanok voltunk mi is mint ti
Olyanok lesztek majd Ti is mint Mi”
                          “…Por és Hamu…”
 
Mint vadra a vadász ki lesben áll.
Úgy rabolt el tőlem orvul a halál.
 
“Bánatunk végtelen, mert itt hagytál
bennünket hirtelen”

Emléked szívünkben örökké élni fog

“Drága szép emléked örökké közöttünk él”

Nehéz – e kő, de nehezebb a bánat
Mely szívére borult az egész családra.

Szívük nemes volt, kezük dolgos
Életük nehéz volt, álmuk legyen boldog.

Csak az hal meg, akit elfelednek
Örökké él kit nagyon szeretnek.

“Kinek gyermekét nem fedi sírhalom,
Az nem tudja mi az igazi fájdalom”

Nem okozott nekünk csak egyszer bánatot
Elment fiatalon, fehéren
S fekete gyászt hagyott

Miért szakított bimbót a halál
Mikor hervadt virágot is talál

Bimbó voltál édes kis gyermekünk
Mikor a halál elrabolt tőlünk
Angyal lettél ez az egy vigaszunk
Imádkozzál érettünk, korán letört virágunk.

“Fiatal életed elvették tőlünk
De a lelked velünk maradt. Szeretteid”

Ó kegyetlen halál
Miért vittél bimbót
Mikor hervadt rózsát is találsz.

Miért vett bimbót a halál
Amikor hervadt rózsát is talál
Reményünk csillagát fedi – e sírhalom
Emlék keresztje rá szülői fájdalom

“Korán szakított le az élet vihara
Mint rózsabimbót nyílása kezdetén!”

“Ifjan életed tavaszán szálltál sötét sírba
Szerető Szüleid bánatban itt hagyva”

Távozásod örökre összetörte szívünk,
Mert rajongva szerettünk drága gyermekünk.

Te voltál a szemünk fénye csillaga
Jézuskának kicsi kis angyala.

“Életed hajnalán letört a halál
Ejtsen könnyet érted, ki e sírnál megáll”

Sajnos nem jössz már, s nem hallom hangodat,
Még a gyertya lángja sem enyhíti hiányodat.
Egyre csak múlnak a napok , a hetek,
De hangod csak azt súgja: "Sajnos nem jöhetek!"

Mikor nincs melletted senki, s úgy érzed hogy vége,
Kulcsold össze két kezed,nézz fel az égre.
Ott van Ő, ki meghallgatja szíved minden bánatát,
Ott van Ő, ki megérti, hogy neked mennyire fáj.
Ő vigasztal, ha sírni lát, mert Ő vigyáz Rád.

Nézd az esőcseppet, ahogy végiggördül az ablakon!
Nézd a könnycseppet, ahogy lecsordul az arcomon!
Kint esik az eső, kopognak a cseppek a sírodon.
El sem búcsúzhattam! Elrohant az alkalom.
Fájó szívvel gondolok reád minden keserves nap,
Minden pillanat, amit az emléked ad.

Hirtelen, de elmentél egy perc alatt,
Számunkra csak a fájdalom és a gyász maradt.
Kicsordul a könnyünk a sírodnál,
Mélységes a fájdalom, hogy távoztál.
A búcsúszó, mit nem mondtál el, elmaradt,
De szívünkben örökké velünk maradsz.

Mikor még itt voltál,
Mikor mindennap láthattál,
És én is láthattalak,
Akkor még nem éreztem mai fájdalmamat.

Sajnos nincs visszaút,
De annyi minden visszahúz.
A léted és szereteted,
Ami nincs már, eltűnt végleg.

Te voltál bennem az akarat,
Te voltál, de helyette fájdalom maradt.
A boldogság szívemben örökre elbújt,
Mert kit nagyon szerettem, elhunyt.

Az a sír a temetőben egy szomorú emlék,
Ha tehetném, drága lélek, minden nap mennék.
Mit adhatok neked, gyertyát és virágot,
Te már fentről nézed az egész világot!

A temető kapuja szélesre van tárva,
Útjait naponta sok-sok ember járja.
Van, aki virágot, mécsest visz kezében,
Olyan is, ki bánatot visz szomorú szívében.
Sok éve már, hogy ezt az utat járjuk,
Megnyugvást lelkünkben még most sem találtunk.
Sírod előtt állunk, talán Te is látod,
Körülötted van ma is szerető családod.
Eljöttünk újra tisztelni Téged,
Szívünkben hordjuk örök emléked.
Te voltál nekünk a biztató remény,
Nehéz napjainkba is az utat mutató fény.
Múlik az idő, de a fájdalom nem csitul,
Szemünkből a könny naponta kicsordul.
Tudjuk, hogy csodára hiába várunk,
Nyugodjál békében, szívünkből kívánjuk.

Mindenhol csend van, béke és nyugalom,
Csak a szívünkben van igazi fájdalom.
Csak állunk némán a sírnál, s arra gondolunk,
Hogy valamikor egyszer ismét találkozunk.

A tündöklő gyertyalángok a szívünket éltetik,
s míg bennünk zengeti a szólam a régi zongorát,
Ők békésen keringőznek az égi holdszínű gondolán,
mert egy könnycsepp mindazokért új csillagot festett,
kik értünk éltek, nekünk voltak,
s velünk egykor egyek lesznek.

Sok virág virít, csend üli a szíveket,
emlék hozzájuk repít, felidézi éltűket.
Néma sóhajainktól meglibben a mécsesláng,
a fájó elmúlástól üresebb most a világ.

Beborulni látszik az ég,
Szememből a könny csorog rég.
Belülről a fájdalom tép,
Ma semmi sem oly szép.

Ajkamon nehéz bánat ül,
Szívemre bús fájdalom dűl.
Lelkemben szomorúság ég,
Emléked szívemben örökké él!

Eljöttem hozzád, itt vagyok újra Veled,
nem kulcsolhatom többé kezembe kezed.
Az utad tovább csillagösvényen járod,
fényévnyi távolok már a Te világod.

Mécseseknek lángja táncot jár a szélben,
sárgult avar zizzenve kíséri léptem,
virágok kavargó, fanyar illata száll,
eltűnt álmaink sírkő vigyázza már.

Kinyújtom kezem, de csak a semmit fogja,
Itt vagyok látod, térdre rogyva.
Nehéz kövekként hullnak rám az elsárgult levelek,
S viszik magukkal mind, a kristály kék könnyemet.

Csak egy kósza szél, mi még lágy, simogat néha,
De gyorsan tovaröppen, s utána minden oly néma.
Csak a lelkem kiált, oly kétségbe esve,
Mert minden mi szép volt, itt van eltemetve.

Mikor letérdeltem ide, még fagyos volt a föld,
Aztán jött a tavasz, a nyár, minden üde volt, s zöld.
De már érezni az ősz fanyar illatát,
Ne félj maradok, s éneklem tovább szívem dallamát.

 

 

Friss hozzászólások
Kereső
Belépés
Szavazás

Ha tetszik az oldal kérlek szavaz!

0.009 mp